A Felvidékről 70 éve (!) kitelepített magyar családok még mindig elmaradt kárpótlása

Majzik Melinda   2017.11.13.

A soknemzetiségű Csehszlovákiát az I. világháború végén, a Párizs-környéki békék során hozták létre.
Az állam cseh felében hatmillió cseh és morva mellett hárommillió szudétanémet, Szlovákiában kétmillió szlovák mellett több mint egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt.
Az új csehszlovák kormány a Benes-dekrétumokat is magába foglaló programját Kassán hirdette meg 1945. április 5-én. Az 1937-es határok között újjáalakult államban élő németektől és magyaroktól gyakorlatilag megvonta az állampolgárságot, pontosabban a kollektív felelősségre vonás jogilag nehezen alátámasztható elvének jegyében rendkívül szigorú feltételekhez kötötte annak megadását. A „magyar-problémát” lakosságcserével oldotta meg Csehszlovákia .
1946 elején a magyarok jogfosztását kimondta a 33. számú Benes-dekrétum.

Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény arra hatalmazta fel Csehszlovákiát, hogy annyi szlovákiai magyart telepítsen Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Ezen felül jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan áttelepítse a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat.

A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban mindössze 60 ezer (egész pontosan 59 774) szlovák jelentkezett áttelepülésre, holott körükben szabályszerű toborzó kampányt folytattak. . Kugler József történész kutatásai szerint a kétoldalú csere és a “háborús bűnösként” Magyarországra került magyarok száma meghaladja a 100 ezret. A határon túlra került magyarok és a Magyarországon élő szlovákok száma azonban jelentősen eltért.

És van még egy fontos különbség: az áttelepülők vagyoni helyzete. Míg a Szlovák Telepítési Hivatal a reszlovakizációt visszautasító módosabb magyarok névjegyzékéből válogatta ki az áttelepülőket, addig helyükre többségükben minimális vagyonú magyarországi szlovákok érkeztek.

Az 1947-es párizsi békeszerződés 29. cikkelyének 3. pontjába foglalt magyar kötelezettségvállalás arra kötelezte a magyar kormányt, hogy a Felvidékről kitelepített magyar lakosságot kártalanítsa. (“A magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja”.) Az 1947-es párizsi békeszerződés azt is tartalmazta, hogy Magyarországnak pénzbeli jóvátételt kell fizetnie, többek között Csehszlovákiának 30 millió dollárt. Az összeg meghatározásánál figyelembe vették az áttelepítéskor fennálló vagyoni különbségeket, s azt is, hogy a kényszerrel kitelepített magyarok kárpótlását a budapesti kormány magára vállalta. Ez máig nem történt meg!

Az ún. Béketábor szerveződésekor – szovjet elvárásra – rendezni kellett a békeszerződés függő ügyeit, ezért 1949 nyarán a Csorba-tónál egyezséget kötött a csehszlovák és a magyar kormány. A mozdíthatatlan ingatlanok az elhagyott államok tulajdonába mentek át, értékük „államközi elszámolás tárgyát” képezte. Köztudott, hogy a kitelepített magyarok jóval nagyobb földtulajdont (233 500 holdat) hagytak ott, mint az áttelepülők szlovákok (33 000 hold) itt. A hátrahagyott házak tekintetében is nagy volt a differencia, szintén a magyarok javára. A lakosságcsere-egyezmény alapján „méltányos kártérítés” járt volna azoknak a magyaroknak is, akiket a lakosságcsere-egyezmény előtt üldöztek el Szlovákiából, akik ezért még ingóságaikat, sokszor személyes holmijukat sem tudták magukkal vinni.

A magyar kormány (az ügyben érintett polgárai megkérdezése nélkül) állami tartozás fejében lemondott az 1946. február 27-i lakosságcsere egyezmény alapján Csehszlovákiával szemben támasztható követelésekről, a kártérítést magára vállalta, egyezmény aláírása után a kárt szenvedett személyek kártalanítása az „egyes államok belső ügye lett”.

Az Alkotmánybíróság 37/1996.(IX.4.) számú határozatában megállapította, hogy alkotmányellenes helyzet állt elő azzal, hogy Magyarország nem tett eleget az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett párizsi békeszerződés idézett pontjának. Ezért az AB “felhívta az Országgyűlés figyelmét, hogy 1997. június 30-áig – a különböző országokkal kötött vagyonjogi egyezményekre is figyelemmel – tegye meg a szükséges intézkedéseket a békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására”.

Az Alkotmánybíróság 1997. június 30-át jelölte meg először a rendezés határidejeként.

Miután nem történt semmi, az Alkotmánybíróság újabb határozatot hozott 2003-ban (45/2003.(IX.26.), ügyszám: 960/B/1995 , – nyomtatható változat:

http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/10889F4200EE7FBDC1257ADA00529BC9?OpenDocument&printpreview

– és megállapította, hogy az Országgyűlés folyamatos mulasztásos alkotmánysértést követ el, mert nem hoz végre jogszabályt a kárpótlásról. Az utóbbi határozatban 2004.június 30. napját jelölte meg legvégső határidőként az ezzel kapcsolatos kárpótlási törvény meghozatalára.

Azóta a Magyar Országgyűlés ignorálja a kötelezettségét és az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatait.

Mindmáig nem történt továbbra sem semmi, így már több mint 20 éve mulasztásos törvénysértést követ el a törvényhozás, míg a magyar állam 70 éve nem teljesíti a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.