Archivum > Sajtószemle 1989-1995

Korábbi évek sajtócikkei 1989-től

Felhívjuk a tisztelt olvasó figyelmét, hogy nem csak a polgári és nemzeti sajtóból, de „balliberális” -nak nevezett orgánumokból származó cikkeket is leközlünk, melyek közül a legtöbb finoman szólva nem szimpatizál a restitúciós elképzelésekkel. Ebből következően számos, jóindulatúnak semmiképpen nem vélhető csúsztatás, hírmanipuláció, vagy egészen egyszerűen valótlanság is előfordul ezekben.

Nem tartjuk érdemesnek ezekre egyenként felhívni a figyelmet, egyrészt azért, mert ez legalább kétszeresére megnövelné az oldal méretét, másrészt meg azért, mert aki általában ezeket az újságokat (is) olvassa, médiákat hallgatja, nézi, az egy idő után már amúgy is tisztában van ezekkel a torzításokkal, valótlanságokkal.

Miért közöljük le akkor ezeket is ? Azért, mert fontos dokumentumokat, kordokumentumokat tartalmaznak ezen cikkek, írások is, nyilván e szerzők akarata ellenére, hiszen őket leginkább az ártó szándék vezérli; továbbá úgy véljük ezen rosszindulatú megnyilvánulásoknak különösebb jelentősége nincs, olyan színvonalat képviselnek, melyen már egy minimális tájékozottsággal rendelkező olvasó is átlát.


1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995

1995

1994

1993

1992





Magyar Hírlap, 1992.1.25.


Mti, 1992.01.28.



1991



Mti, 1991. december 4.



Az Antall-kormány árulása

A kommunista diktatúrák lealkonyulását Kelet-Európában nyilvánvalóan azok a milliók várták leginkább, akiket ez a diktatúra üldözött, akiknek ez a diktatúra a politikai üldöztetést és vagyonuktól való megfosztásukat jelentette.

Magyarországon is ez a réteg volt a legboldogabb, mikor 1990 márciusában szabad akaratából a rendszerváltásra szavazhatott, amikor hite szerint olyanokat bízott meg képviseletével, akik jogállamiságot, igazságosságot ígértek.

Nos, a bizalom hamarosan szertefoszlott! Rá kellett arra döbbenni, hogy a nemzetet ismét rútul becsapták. Titkos paktumokkal a hatalomra kerültek segítenek átmenteni azok pozícióit is, akik egy éve beengedték a hatalomba őket. A népet megint elárulták!

Az új hatalom, szövetkezve azokkal, akik a korábbi elitet is alkották, s akik a változást maguk is áhítottak (hisz kevésnek bizonyult számukra az a lehetőség, amit a szocializmus jelentett), mohó privatizálásba kezdett. A normális európai jogrend és logika szerinti sorrendet - a nem hibátlan állami tulajdon hibátlanná tétele reprivatizálás útján, majd ennek lebontása, hatékony működtetésének feltételei megteremtése privatizációval, s végül a megfelelő forrás megteremtése után kártalanítás - tudatosan felborítva, igyekeztek minél nagyobb káoszt teremteni, hogy aztán ténylegesen is megvalósíthatatlanná váljék a vagyoni rehabilitáció. Törvénybe iktatták az un. "előprivatizációt", melynek végrehajtásával eltüntetik a volt kistulajdonosok kielégítési alapját.

Antall József annyiban tekinthető gonoszabbnak kormányzó elődeinél (Rákosi és Kádár), hogy emezek idején legalább a remény megmaradt a kifosztottak számára, hogy egykoron majd visszakaphatják jogos tulajdonukat, de ezen új diktátor az un. "kárpótlási" törvénnyel már e reményeket is szertefoszlatja. A kommunizmus kifosztottjából a demokráciának nevezett új hatalmi csoportosulás kisemmizettjévé vált a jobb sorsra érdemes magyar polgárság. A diktatúra kiszolgálói önmagukból kívánják az új polgárságot megteremteni...

Magyarországon csak a módszerek változtak, a tartalom nem. A szűk elit korábban proletárdiktatúra deklarálásával uralkodott a népen és követte el gaztetteit a szovjet tankok biztonságában, a maiak pedig demokráciát hazudva teszik ugyanezt, s lassan a szovjet tankok helyett az Európa Tanács jelenti számukra a biztonságot.

(Somogyi Zoltánnak a Polgári Jogvédő Egyesületek Szövetsége nevében Dr. Habsburg Ottóhoz intézett leveléből)
Somogyi Zoltán 1991-ben, vagyis e levél megküldésekor a Kisemmizettek Érdekvédelmi Egyesületének elnöke volt.




"Pannonföldre lépett
Keletről az ördög,
s a nép megválasztja,
kit nemrég megdöntött."



A MUSZ 1951-56 Szövetség állásfoglalása

A MUSZ 1951-56 Szövetség jogtalannak, semmisnek tekinti mindazon un. államosításokat, állami vagy szövetkezeti tulajdonba vételeket, elkobzásokat és un. "önkéntes felajánlásokat" stb., amelyek reális értékű ellenszolgáltatás nélkül vagy a tulajdonos kényszerítésével jutottak ki jogos tulajdonosuk birtokából.

Az általános erkölcsi és jogi elveknek megfelelően, a tulajdon ellen vétő állam köteles a jóvátételre, mégpedig

a.) restitutióval, azaz az elvett ingó és ingatlan dolog természetben történő visszaadásával; vagy
b.) satisfactióval, azaz az okozott kár és elmaradt hasznok megtérítésével.

A Szövetség tisztában van azzal, hogy az igazságtalanul elvett vagyontárgyak visszajuttatása eredeti tulajdonosaikhoz bonyodalmakhoz is vezethet. De a régi parancsuralmi kommunista rendszer megszüntetése, felszámolása pusztán demokratikus államhatalom megteremtésével, az emberi alapjogok deklarálásával nem fejeződhet be. A megkezdett utat végig kell járni...A privatizáció, tudjuk, létfontosságú. Ám ugyanilyen fontos a reprivatizáció, azaz az, hogy mindenki visszakapja azt, amit elvettek tőle, mert a magyar nép milliói a mai államvezetéstól igazságosztást várnak. Ha az állam rabolt, követeljük, hogy adja vissza a rablott dolgot! Az elszenvedett sérelmek súlyosak és több millió még élő polgárt érintenek...

A földtulajdont tekintve, függetlenül attól, hogy a jogszerű tulajdonos ott maradt-e a faluban, műveli-e elkobzott földjét, vagy sem, vissza kell szolgáltatni a volt tulajdonosnak vagy örökösének. Hiszen köztudott, hogy a földjétől megfosztott gazdaember azért volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, mert lehetetlenné tették számára ott nem csupán a megélhetést, hanem magát a puszta életet is. Az állam konzerválni akarja azt a torz népességkonstrukciót, amely éppen a kommunista rendszer felépítésével keletkezett a falvak—városok, illetve a vidék-főváros viszonylatában...A magyar parasztság ma is az a nemzetfenntartó erő, amelyből a nemzet a megújulásához szükséges energiáit merítheti. De ennek előfeltétele, hogy parasztságunk újból megvethesse lábát a saját földjén.


Kakastollasok

Az Alkotmánybíróság  rehabilitálta a csendőrséget

Kevés magyar testületre szórtak annyi rosszindulatú rágalmat és részesítettek annyi üldöztetésben hazánk szovjet rabságba esése után, mint a csendőrség és annak volt tagjai. Az 1945-ben hazatért moszkovita vezetők és azok szolgalelkű kiszolgálói a csendőrséget egyszerűen kollektíve bűnösnek mondták ki a zsidók deportálásában, és más atrocitásokkal is vádolták a testületet, többnyire teljesen alaptalanul. Ezen az alapon azután internálták vagy börtönbe vetették a volt csendőröket, egyéni magatartásukra való tekintet nélkül, sokat halálra kínoztak, a szerencsésebbek közül a legtöbb a hazátlanságot volt kénytelen választani, hogy puszta életét megmentse.
A csendőrellenes kampány "jogalapját" a Miklós Béla-féle ideiglenes és valójában semmi legitimitással nem rendelkező kormány 1690/1945. M.E. sz. rendelete vetette meg azzal, hogy megállapította "a csendőrségnek, mint testületnek a felelősségét", és ezen az alapon kimondta, hogy "a volt csendőrségi személyeknek és hozzátartozóiknak illetmény-, nyug- és kegydíj igénye megszűnik." Ez a példátlan kollektív jogfosztás évtizedekig érvényben maradt és azt még az un. "szabad, független és demokratikus jogállam" Magyar Köztársaság minisztertanácsának 89/1990. (V.l.) sz. rendelete is megerősítette.

A jogfosztott volt csendőrök a közelmúltban az Alkotmánybírósághoz fordultak nyugdíjjogosultságukat illetően és az Alkotmánybíróság becsületére legyen mondva - és ezt őszinte örömmel és nagyrabecsüléssel jelentjük ki, különösen, mert a múltban ismételten volt alkalmunk az Alkotmánybíróság döntéseit élesen bírálni - , hogy a Magyar Közlöny ez évi augusztus 28.-i számában közzétett 44/1991. (VIII. 28.) AB határozatával a sérelmezett 89/1990. (V.l.) MT rendelet idevágó szakaszát alkotmányellenesnek nyilvánította és azt visszamenő hatállyal megsemmisítette. (A korábbi 1690/1945. M.E. sz. rendelet ugyanis időközben hatályát vesztette.)

Dr. Zlinszky János alkotmánybíró
véleménye tömören fogalmazza meg az igazságot a csendőrség történelmi szerepét és a kollektív felelősségre vonatkozó vádakat illetően:

"Minden modern jogrendben és Magyarországon is általános jogelvként érvényesül, hogy a szankcióval sújtani rendelt cselekményt vagy mulasztást az elkövetéskor hatályos jogszabályok szerint kell elbírálni. Ugyancsak általános jogelv a kollektív szankció alkalmazásának tilalma. E jogelveket csak kevés, indokolt kivétel töri át.


Az 1690/1945. M. E. rendelet nem cselekményt vagy mulasztást rendelt szankcionálni, hanem pusztán azt a tényt, hogy valaki csendőr volt A szankciók, az illetmény, nyug- és kegydíj igény megszűnése minden volt csendőrségi személyt és hozzátartozóit érintették egyéni vizsgálat és elbírálás nélkül. A rendelet 1. szakasz (1) bekezdése a csendőrségnek mint testületnek a felelősségét állapította meg. Vizsgálandó tehát hogy indokolt volt-e a fenti két jogelv áttörése, megalapozott volt-e a kivételes szabályozási mód.

A csendőrséget a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló 1881:III. törvénycikk hozta létre közbiztonsági szolgálat ellátására a városi rendőrségtől eltérő, vidéki illetékességgel. A csendőrség testületét az 1922:VII. törvénycikk a belügyminiszter kizárólagos alárendeltségébe utalta. A csendőrségen belül, illetve annak testületén kívül az általános feladatoktól eltérő csendőri kötelékek felállítására is sor került, például a hadseregen belüli rendészeti szolgálat ellátása a tábori csendőrség feladata volt.

A csendőrség tagjai sorába lépő személyek a testület törvényben lefektetett célkitűzéseiből nem következtethettek arra, hogy ott bűncselekményeknek minősülő cselekményeket kell majd elkövetniük feladatuk teljesítése során.

A testület soraiban elkövetett cselekmények miatt felelősség nem terheli azokat, akiknek nem volt tudomásuk a szervezet cselekményeiről, valamint akiket állami kényszerrel soroztak be, hacsak nem vettek részt személyesen a szervezet tagjaként szankcionálandó cselekmények elkövetésében...  Nem állapítható meg, hogy a csendőrség minden tagja tudott vagy teljes bizonyossággal tudhatott olyan, a szervezet egyes alakulatai vagy más csendőr testületek által elkövetett cselekményekről, amelyekre tekintettel a rendelet a szankciót elrendelte...

A fentiek alapján megállapítható, hogy az 1690/1945. M.E. rendeletnek az illetmény, nyug- és kegydíj igény megszűnésére és a mentesülésre vonatkozó rendelkezései a jogszabály megalkotásakor is a magyar jogrend alapvető elveibe ütköztek."

A fentiekhez még azt szeretnénk hozzáfűzni, hogy mi azt sem fogadjuk el, hogy a csendőrségnek azok a tagjai, akik a zsidók deportálásában tevékenyen részt vettek, "bűncselekménynek minősülő cselekményeket" követtek el. Háború volt, a Vörös Hadsereg már megközelítette országunk határait. Az ország német katonai megszállás alatt állt, voltaképpen a Gestapo rendelkezett a magyar közbiztonsági szervekkel. Ha valamelyik csendőr megtagadta volna a parancsot, főbelőtték volna, vagy a legjobb esetben őt is bevágták volna a deportáltak közé. A deportálások azonban mindenképpen folytak volna tovább, hiszen éppen elég német megszálló erő volt ehhez jelen hazánkban. Azonkívül senki sem tudta, milyen sors vár a deportáltakra, sokat közülük csak munkára vittek és ezek haza is tértek.


A fenti 3 cikk: Nemzeti Újság, 1991. szeptember



MN, 1991.8.12.



Fejér Megyei Hírlap, 1991.8.13.











Kárpótlástalanítás avagy kártalanításpótlás ?
Az utolsó rozsdás szögig

—    Egyet kérdezek én mindenkitől, legyen az fideszes, emdéefes, eszdéeszes: mit szólna ahhoz, ha bejönne hozzá egy hivatalnok, és lefoglalná a lakását, az értékeit, elvenné autóját, kertjét? Belenyugodna-e abba, hogy ez örökre így maradjon? Nem szeretné-e visszakapni, amit elraboltak tőle, még akár negyven év múlva is? Aki ellenünk szól, az úgy tegye, hogy előbb képzelje bele magát a mi helyzetünkbe !
Képzelje el, hogy elviszik azt, amit szeret, amit apja, nagyapja ráhagyott, és azt, amiből élt. Uram, hát bele lehet ebbe nyugodni?
A kicsi ráncos öregember vissza fojtott indulata sütött a szavakból. Kérdőn rám nézett egy pillanatig aztán továbblépett, és befizette a tagdíjat.
Százan lehettek a Kisgazdapárt pécsi fészkében február elsején este akiket hasonló indulatok feszítettek Lettek volna tán többen is, ám történt egy kis malőr: a rendezvény ötkor kezdődött, és öt után pár perccel az épület másik bérlőjének dolgozói, hazaindulva, bezárták a kaput. Mindez fél hatkor derült ki, amikor a kaput betörve néhányan mégiscsak bejutottak az épületbe. Bevallom, ekkor arra számítottam kitör a botrány, ám még morgás is alig hallatszott.




Mindegy, hogy vert vagy verték

Illett ez a csendes méltatlankodás a Kisemmizettek Szövetsége Pécs-Baranyai Szervezetének megalakulásához. Ezek a többségükben idős emberek megszokták már esélytelenségüket. Ha valami keresztülhúzza szándékaikat, azt többnyire úgy véleményezik, hogy: hiába, „ők” mindenütt ott vannak. Még a véletlenekben is. Most azonban az est szónoka, Galbáts András felélesztette önbizalmukat, sőt bizalmukat Mert ha ilyen nyíltan, logikusan lehet az őket ért jogsértésekről beszélni, akkor talán...
Galbáts András ősz hajú, ötvenes férfi. A pécsi kisgazdák elnöke, tagja a városi közgyűlésnek. Összefogottan, szépen fogalmaz, időnként azonban — vélhetően az őt magát is felkavaró érzelmektől — megbicsaklik a hangja. Mondandója hasonló ahhoz, amit a kisgazdák a parlamentben kifejtettek a kárpótlási törvény vitájában.
—    Polgári társadalmait magántulajdon nélkül nem lehet létrehozni érvel felszólalása csúcspontján.
—    Ha  a kisemmizettek  tulajdonát nem adjuk vissza, akkor a mai tulajdonosokat sem védi semmi. Akkor ez a társadalom is az igazságtalanság talaján alapozza meg jövőjét.
Ezért nem lehet szó a kisemmizettek kárpótlásáról, csak a kártalanításról.

Szónoklata második részében praktikus tanácsokat ad. Arra figyelmeztet, hogy a szervezet érdekvédelemmel foglalkozzon, ne politizáljon! Ha valaki kisemmizettként jön ide, akkor senki se nézze azt, hogy egyébként ki volt az illető: ávós-e vagy politikai üldözött, akit az ávó vert. Az utóbbiak máshol kapjanak írt politikai sérelmeikre, itt viszont mindenki egyforma eséllyel küzdhessen vagyonáért. Elengedhetetlen, hogy a szervezet hozzon létre egy hatékony magot, amely profi módon tud dolgozni. Erre áldozni kell, hiszen ingyen senki sem kutatja szívesen a levéltárakban, az adó- és illetékhivatalokban a kártalanítandók dokumentumait. A hallgatóság egyetért, megszavazzák, hogy a szervezetbe kétszáz forint befizetésével lehessen belépni, és nem zárkóznak el a további költségtérítéstől sem. A kisgazdák egyébként nem akarják a szervezetet irányítani, csak az életrehívásban segédkeznek, viszont kár lenne tagadni, a párt politikai harcát ez az érdekvédelmi szövetség erősítheti.
Jönnek a hozzászólások. Elsőre — minden intenció ellenére — egyéni sérelmek sorjáznak. Ezen akadályon meglepő könnyen túljut a gyűlés, a következőn, hogy ki vállal az ideiglenes, inkább csak szervezéssel megbízott vezetésben valamilyen munkát, már nehezebben. Az idős emberek láthatóan ódzkodnak feladni nyugdíjas tempójukat és tartanak az adminisztratív feladatoktól. Csak mikor ráébrednek, hogy tíz-tizenketted magukban nem lesz az a munka olyan végeláthatatlanul sok, akkor bátorodnak fel. Végül már csak asszonyi kéz hiányzik.
—    Gondolom gépírni meg kávét főzni, mert mi csak arra vagyunk jók! — vágja oda csípősen a kevés asszony egyike.
—    Arra — jön a lakonikus válasz.
Nevetés fut végig a zsúfolt termen, s az egyik hölgy belemegy, ha kell, heti egy alkalommal gépel a szövetségnek.
Elkezdődhet a. tagdíjbefizetés és az adatfelvétel. Galbáts András még megkéri a jelenlevőket, hogy aki teheti, támogassa azt a beadványt, amit a Csongrád és a Baranya megyei kisgazdák fogalmaztak meg. Ebben az ENSZ emberi jogok bizottságához fordulnak a magyarországi privatizáció miatt. Attól félnek ugyanis, hogy a kisemmizettek kártalanítása előtt az állam értékesíti a „rablott holmit", pedig azután még nehezebb lenne a kártalanítás. A beadványban kérik a külföldi vállalkozókat, hogy ne vásároljanak a tisztázatlan eredetű magyar javakból, hanem gyakoroljanak nyomást a magyar törvényhozásra a kártalanítás érdekében. Mert e privatizáció csak a jogszerű és igazságos kártalanítás után indulhat be, de akkor már gyors lesz és eredményes. A beadványmásolatok pillanatok alatt elfogynak. (Mellesleg a kisgazdák úgy sejtik, már elment ötezer az őket támogató beadványból Genfbe, s így nem lesz annak akadálya, hogy a bizottság napirendre tűzze ezt a kérdést.)

A vendéglős

Belehallgatok a kisemmizettek kérdéseibe, magam is faggatom őket. Felkavaró eseteket mesélnek önmagukról, felmenőikről. Nézem a férfiak ruháját: kopott, kifényesedett, gyűrött öltönyök, félretaposott, régi cipők. De szinte mindannyian ápoltak, borotváltak, igyekeznek megadni a rendezvény módját. Kotorásznak zsebükben, tárcájukban, táskájukban. Sárgult iratok, homályos fénymásolatok kerülnek elő foglalásokról, átvételről, államosításról, „házcseréről". Cetliket mutatnak házkutatásról, bírósági végzésről, fotókat a volt műhelyről, kocsmáról, tanyáról.
A hatvanhét éves Garai Ferenc papírjai vendéglőről, szállodáról, borkereskedésről, likőrüzemről vallanak.
— Éppen mire kitanultam a szakmát, és elindulhattam volna az életben, elszedték — mondja. — Attól kezdve egész életemben csak hányódtam a bányától az erdőgazdaságig, vendéglátástól a fuvarozásig, a raktárosságtól a benzinkútig. A nyugdíjam semmire sem elég, ma is dolgoznom kell.
Emlékeit megtépázta az idő, de azért szívesen feleleveníti, hogyan telt családjának egy-egy napja a fénykorban. Apja már Pécsváradon is kocsmáros volt, harminckettőben költöztek be Pécsre, s ott bérbe vettek egy épületet a Hal téren, (amiben vendéglőt és nyolcszobás szállodát indítottak. A nagymama kelt elsőként, már hajnali négykor, és ötkor nyitotta a vendéglőt. A szülők reggel hétkor kezdték a főzést. Este Garai Ferenc tartotta a frontot egészen éjjel kettőig. Mindössze két alkalmazottjuk volt. A család (harmincnyolcban alapította a borkereskedést. Az apa negyvenhatban meghalt, és így a két üzlet vezetése az ajkkor huszonkét esztendős fiatalemberre szakadt. Jól éltek, igaz, sok munkával, luxuskiadások nélkül. (Autójuk nem volt, nyaralni nem jártak.) Negyvenkilenc (november huszonharmadikán megjelent két hivatalnok egy pici papírral, amin egyetlen, kacifántos törvénycikkekkel megspékelt körmondat volt olvasható a borkereskedés lefoglalásáról.
Biztatom Garai Ferencet, számoljuk ki mai áron, mennyit érhetett az árukészlet. Két, -két és fél milliónál áll meg a ceruzám, ötvenegyben a vendéglő következett. Ott csak a berendezés volt a család tulajdona.
—    Hogyan képzeli a kártalanítást?— kérdem a gondolatai összeszedésétől érezhetően elfáradó férfit.
—    Nincs elképzelésem. Azt se tudom, miképp fogom bizonyítani, hogy mennyi vagyonunk volt.
—    Akkor mégis mire számít?
—    Tisztában vagyok az ország teherbíró képességével, úgyhogy nem sokra. Saját magamnak tartozom
azzal, hogy belépjek ebbe a szervezetbe.
—    S ha kapna egy kerekebb őszszeget?
—    Vállalkoznék. Vendéglőt nyitnék.
—    De hiszen bottal jár.
—    Azzal. Ambícióm akkor is van. Bevonnám a gyerekeimet is. Tudom, hogy van hozzá kedvük.

Az antikvárius

Az alakuló ülésen rögtön szemet szúrt a negyvennyolc éves Szukíts Zoltán. Nemcsak azért, mert fiatalabb, de elegáns ruhája és ékszerei miatt is. Vele néhány nappal később újra találkoztam. A könyvesboltjában. Már ha annak lehet nevezni a háromszor hat méteres, ilyentájt csontba hatolóan hideg garázst, ahol Szűkíts. Zoltán immár kilenc éve űzi az antikváriusságot. Korábban jó pár munkahelyet kipróbált, utoljára a sörgyárban volt osztályvezető. Infarktust kapott, és azóta rokkantnyugdíjas. Hogy az infarktus előzményének mit tekinthetünk, a sörgyárat-e vagy Szűkíts Zoltán számtalan mellékállását, azt ma már aligha lehet megállapítani. Tény, hogy viszonylagos jóléte a másodállásoknak köszönhető: az orosz-, matek- és irodalomkorrepetálásnak, illetve az angoltanításnak. A Szukits név egyébként nem cseng rosszul a könyvesszakmában.
— Édesapámnak kiadóvállalata és könyvkereskedése volt Szegeden — kezdi az emlékezést. — Ő adott ki először Juhász Gyula-kötetet és Radnóti-verseket. Otthon engem tudatosan készítettek a szakmára. A könyveknek nemcsak a tartalmát kellett kennem-vágnom, de a formájukat is.
Hogy bizonyítsa jártasságát, mindjárt elő is kap néhány újabb kiadású, majd háború előtti könyvet, illusztrálandó, hová lehetett silányítani a nyomdász- és a könyvkötő szakmát. Szűkits Zoltánnak nem sok esélye volt küzdeni a silányság ellen, mert ötvenkettő április 16-án szülei üzletében megjelent két úr az ÁKV-tól, azaz az Állami Könyvterjesztő Vállalattól, és Szukitséknak fel kellett ajánlaniuk az üzletet. Az év végén a volt tulajdonosokra kiróttak még huszonhatezer forint pótadót — ne feledjük, ez még ötvenkettes forint volt, és a kereskedés mindössze három hónapot üzemelt —, majd az államosított árukészlet kártalanításával ezt az adót nagyjából nullázták. Történt mindez úgy, hogy például a könyvkereskedés 180 ezer könyvét tízfilléres egységáron vették lajstromba. A polcok még a tűzifaárat sem „érték meg, akárcsak a nyomásra váró többtonnányi papír. Szukits Zoltán minimum tizenötmillióra becsüli szülei elkobzott vagyonát.
—    Abból már egészen elfogadható üzletet nyithatnánk — tervezgeti a jövőt a hidegben toporogva. — A bátyám is könyvkereskedő, és szakmabeli a fiam meg a lányom is. Tudnánk mit kezdeni a lehetőséggel.
—    Teljesíthetőnek érzi ezt a követelést?
—    Természetesen. Az a kérdés, akarják-e teljesíteni. Ha nem akarják, akkor nem is fogják. Én bizakodom.

A volksbundista


Hasonlóan bizakodó J., a hatvannyolc esztendős parasztember:
—    Ha igazság van, meg kell térítsenek mindent. Az utolsó rozsdás szögig. Minket kiforgattak a vagyonunkból, mivel német „anyanyelvesek" voltunk. Jött egy felvidéki család, és kiszemelte a házunkat. Addig járt a tanács nyakára, amíg el kellett cserélnünk a mi hatszobás portánkat a neki kiutalt kétszobás rozoga  viskóval. Elvették a huszonöt holdunkat és az összes jószágunkat. Földönfutók lettünk, szüleimmel és három kicsi gyerekkel.
Beszélgetünk a konyhában, s egyszer csak jön J. felesége. Megtudva, hogy újságíró vagyok, megrémül:
—    Ember, kivel állsz te szóba?! Akarod megint a bajt? Semmit se mondasz! Érted?! Hát nem volt még elég?
Felajánlom, hogy nevet és falut nem írok — hiszen még ma is az a család lakja az ő házukat —, de hiába ígérem meg a névtelenséget, az asszony még így sem nyugodt. Mit félt? A kétezer-négyszáz forintos házastársi pótlékot, vagy férje ötezer-háromszáz forintos nyugdíját? Aztán mégiscsak kiderül, mi az okuk a visszafogottságra:
—    Volksbundista voltam — vallja meg a férfi. — Nem lehettem más. Németként nem volt nekem választásom. Az én aláírásomat sehol meg nem találják, mert én soha alá nem írtam a Volksbundot. Ez se segített.
Elvittek. Aki nem ott és nem akkor élt, az nem is hiszi el, hogyan ment ez.
Galbáts András egy héttel az alakulás után elismeri, hogy a Volksbund nem könnyű ügy. Jogi mentesítés kellene a volt Volksbund tagoknak, de ezzel nem foglalkozhat a Kisgazdapárt, sem a kisemmizettek szövetsége. Ő legelőször azokat az eseteket látja orvosolhatónak, ahol még az akkori embertelen törvényeket is túlteljesítették az államosítás sztahanovistái. Még azt is elképzelhetőnek érzi, hogy akikkel törvénytelenül jártak el, azok bírósághoz forduljanak. Helyzetüket két tényező nehezíti: egyik, hogy a visszaperelt vagyon értékének jelentős százalékát le kell tenni a bírósági eljárás előtt, a másik, hogy ha ragaszkodunk az akkori törvények tiszteletéhez, akkor — bármilyen képtelenség is — a mostani felpereseknek kell bizonyítaniuk, hogy ők nem voltak kizsákmányolók, kulákok, háborús bűnösök, népellenesek. Elképzelhető, hogy később az ilyen ügyekben az érdekvédelmi szervezet képes lesz majd valamilyen formában segíteni, de ehhez előbb a szövetségnek meg kell erősödnie.






„Hogy megbukjon a kormány"

—    Mi történik, ha a parlament olyan döntést hoz, ami nem találkozik a kisgazdák és a szövetség egyetértésével?
—    Becsületes ember és szervezet egyet tehet ilyenkor: elfogadja a demokratikus parlament döntését. És vár. Várja, hogy megbukjon a kormány, és igyekszik ezt a folyamatot meggyorsítani, ha bízik abban, hogy az emberek többsége az ő véleményét osztja. És ha majd új kormány jön, akkor tán elő lehet állni egy új törvényjavaslattal.
Még hosszan beszélgettünk, vitatkoztunk Galbáts Andrással. Ó teljesen megalapozatlannak tartja, hogy a kártalanítás, a vagyonjegyek inflációt gerjesztenének. Szerinte az első lépésben a kártalanítás négyszázmilliárd forintnyi vagyont érintene.
—    Bonyolult eljárás szükséges az elkobzott vagyonok igazolására, de emiatt még a károsultak nem mond hatnak le jogos igényeikről. És ha százszor kérdezik, hogy miért van szükség kártalanításra, századszor is ugyanazt mondom: mert az a vagyon az övék. Az ÖVÉK! És ez szent dolog.
Ungár Tamás

Népszabadság - Hétvége, 1991.02.16.


(a honlapszerkesztők megjegyzése:  nem a cikk lekezelő és ironikus hangvétele miatt került fel ide ez az írás, amely a cím és alcím kitalálásától az utolsó mondatig tart, hiszen mi mást várt volna az ember ettől a laptól, hanem azért, mert a benne foglaltak fontos kordokumentumok, melyek a szerző kicsinyes stílusán felülemelkednek.)





MAGYAR POLITIKAI FOGLYOK SZÖVETSÉGE

II.      KONGRESSZUSA
1991.   február   16-17.

HATÁROZATAI


Jelenlévő hazai küldöttek száma                   426 fő (Szavazásra jogosult 397 fő).
Külföldről érkezett tagjaink száma               27 fő
Meghívott és jelenlévő vendégek száma:      52 fő

A Kongresszus megállapította, hogy 1989. december 19-20-i I. Kongresszusunk HATÁROZATAI között is van olyan, melynek a mai napig nem érezzük hatását, holott azokat még a letűnt rendszer keretei között hoztuk.

Megállapította azt is a Kongresszus, hogy a társadalomban a választások nagyszerű eredményei után sem tapasztalható megnyugvás, változatlan, sőt - több szempontból - még nőtt is a feszültség. Részletesen kielemezték a hozzászólások melyek azok a kritikus pontok, ahol már nem lehet várni tovább a megoldással, az _egész társadalom követeli a gyors
változtatást, a rendszerváltást bizonyító határozottságot.

Különös tekintettel a Szövetség tagjainak, a meghurcoltaknak, romló életnívójára, vezetőségünk hathatós és gyors intézkedését követelte, a határozat megküldését a Parlamentnek, a Kormány illetékeseinek és a magyar társadalom vezető Pártjainak, de a közös és egységes fellépés érdekében a társszervezetek részére is.

                    x  x  x

1.    Változatlanul - sőt magunkénak érezve új Kormányunkat, még nagyobb felelősséggel - javasoljuk, hogy külföldön  élő magyar nemzetiségű tagjainkat, akiket erre alkalmasnak ítélve érdemesnek tartunk, kapcsolják be a politikai életbe, felelős külképviseleti feladatok végzésére.

Intézkedést kérünk, hogy - felülvizsgálat után - végre vízumkényszer /nélkül végezhessék itthoni dolgaikat, hazatelepülés után képzettségüknek - sok esetben magasfokú képzettségüknek - megfelelő szinten kapcsolódhassanak bele a gazdaság, kultúra vagy oktatás vérkeringésébe.

                    x  x  x

2.    Nem hozott társadalmi megnyugvást a régóta hirdetett és kívánt megbékélés, mely megvalósíthatatlan jelszó maradt. Megállapítja a Kongresszus, hogy nem a meghurcoltak társadalma hibájából.

Tények: Már I. Kongresszusunk 8. pontjában megfogalmaztuk megnyugvást jelentő követeléseinket, hogy amennyiben börtönbüntetésüket letöltött társaink "gyilkossági kísérlet" vádját a mai törvények és rendelkezések paragrafusai alapján nem lehet semmissé nyilvánítani, úgy követeljük az 1956-os sortüzek parancsolóinak és végrehajtóinak azonnali
felelősségrevonását.

A felelősségrevonás a mai napig nem történt meg, sőt a Bíróságok és Ügyészségek közlései alapján    az ügyek elévültek, s változatlanul nem vonatkozik ugyanez a volt meghurcoltak, büntetésüket letöltöttek ítéleteire.

Felháborító felelőtlenség az ilyen és ehhez hasonló törvényekre való hivatkozás!

Ezért követeljük a felelőtlenül nyilatkozók és a hivatkozott törvények azonnali felülvizsgálatát.

Nem tudja Szövetségünk tovább vállalni a méltatlanul sértett társak nyugtatását és az egyoldalú, iszonyú nagy  hátrányos következmény felelősségét! De közöljük, mindenkor egységesen ki fogunk állni bajtársainkért!

                    x  x  x

3.    A volt bűnösök változatlan körülmények között élnek, hovatovább minden jogukat, melyeket az egypártrendszer biztosított számukra, a mai, változott körülmények között is jogosnak érzik, bűntudatuk hiányában megkövetelik, folytatólagosan gyakorolják.

A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége támogat minden változásra bíztató követelést és kezdeményezést, s mivel a begyepesedett állapot az igazi rendszerváltásnak kerékkötője, részt kívánunk magunknak a változás gyakorlati megvalósításában. Ha kell, kezdeményezzük!

                    x  x  x

4.    Kárpótlás - kártalanítás

Megköveteljük, hogy a nemzet jövőjére való hivatkozással ne gátolják illetéktelenek ezt az elengedhetetlen, éspedig súlyosan ránknehezedő erkölcsi és anyagi
 probléma-megoldást.

A vagyoni kártalanításnál a törvénytelenül elvett javak törvényes úton történő visszaadását követeljük, fellelhető bűnös egyidejű felelősségrevonásával.

A szabadságvesztésre ítéltek kártalanítását ugyancsak törvényes keretek között követeljük az elvett éveknek és  sérelmeknek arányában meghatározott anyagi (pénzbeli) megváltással, beterjesztett módosító indítványban foglaltak szerint (Dr. Zimányi Tibor által a Parlamentnek 1517. sz. alatt benyújtva).

Meg kívánjuk jegyezni, hogy a szomszéd államok gyakorlata példamutató, s hogy a magas korú meghurcoltak régóta várnak megnyugvást adó intézésre, ezért gyors intézkedést kérünk.

Jól tudjuk, hogy mindezen nagyjelentőségű probléma nem az új parlament és új Kormány feladata lenne, ha hivatalbalépése pillanatában gondolt volna e súlyos teher okozta nehézségekre. Át kellett volna hárítani a terheket a régi rendszer maradványaira, utódaira, hisz a gazdasági fellépések, jelentkezések és gyakorlatok bizonyítják egy
meglévő nagy vagyon átmentését. Az új rendszer erre nem gondolt, most kénytelen a terheket viselni. De a pártok szembenállásának ez a rendkívül bonyolult kérdés nem lehet eszköze. A Parlamentnek ebben a kérdésben - mint jog és kötelezettség - folytonosnak - egységesen kell állástfoglalni.

Nem engedhető, meg a kérdés elintézése miatt, válsághelyzet kialakulása.

                    x  x  x

5.    Az 1945-től 1963-ig kivégzett mártírok hozzátartozóinak egységesen kell havi járandóságot(nyugdíjkiegészítés vagy egyéb módon) biztosítani. A Kongresszus - minden esetben - 5.000.- Ft-ot javasol havonta egy személynek, a közvetlen hozzátartozónak, vagy elosztva a hozzátartozóknak.

A kivégzettekhez tartoznak a letartóztatás után nyomozás vagy büntetés alatt bármily módon meghaltak is (agyonvertek, kínzás következtében, stb...).

                    x  x  x

6.    Követeljük a meghatározott szabadságvesztésre ítéltek nyugdíjkorhatárának előrehozatalai, (a letöltött időnek megfelelően).

Ezt az igényt már 1. Kongresszusunk jegyzőkönyvében is bejelentettük. Ismeretes előttünk, hogy felszámolt  Hivataloknál alkalmazták ezt a gyakorlatot jóval fiatalabb dolgozók esetében is, tehát nem értjük a kívánt rendelkezésben, álláspontunk mellőzését.

                    x  x  x

Kongresszusunk kisebb jelentőségű határozatait saját hatáskörünkben kell megoldanunk.

A Kongresszus nagy jelentőséggel bíró HATÁROZATAI-t meg kell küldeni
-    a Magyar Köztársaság Parlamentjének,
-    a Magyar Köztársaság Elnökének,
-    a Magyar Köztársaság Miniszterének
                                         illetékes minisztereinek,
-    a Parlamenti Pártoknak,
-    sajtónak, rádiónak, TV-nek és a Magyar Távirati Irodának,
-    bel- és külföldi társszervezeteknek.

A HATÁROZAT-ot hitelesítette az Elnökség.

Budapest, 1991. február 28.

                        FÓNAY JENŐ
                        elnök

DR.SZEREDI ERVIN        WITTNER MÁRIA            RAJNA TIBOR
   elnökségi tag                           elnök h.                                  elnök h.


A HON, A Magyar Politikai Foglyok Szövetségének társadalompolitikai újságja, 1991.III.évf.4.sz.



A KÁRPÓTLÁSI JEGYEK ÉS A TŐZSDE

Fóka vagy eszkimó?

A kárpótlási jegyek tőzsdei bevezetése legkorábban 1992 első negyedévének végén várható. Bőven van tehát még idő a felkészülésre és a szintén állampapírként tőzsdére kerülő államkötvény forgalmazás tapasztalatainak leszűrésére, ami segítheti e nagy feladat megoldását.

A kérdések kérdése, azaz hogy végül is mennyi kárpótlási jegyet bocsátanak ki, ma még megválaszolhatatlan. Mindenesetre az első körben húszmilliárd forint névértékű papír kinyomtatását rendelték meg a Pénzjegynyomdától, amelyek várhatóan december közepén készülnek el. Ezt megelőzően egyébként nem is adnak ki kárpótlási határozatot.

A lakosság mielőbbi tájékoztatása a kárpótlási jegyek felhasználási lehetőségeiről elengedhetetlen annak érdekében, hogy azokat ne akarják azonnal pénzzé tenni. Ennek fontosságát az elsődleges forgalmazást ellátó Budapest Értékpapír Rt. és az OTP-bróker vezetői is átérzik, és szeretnék is kivenni a részüket a feladatból. Mint Jasper Miklóstól, a BB-bróker vezetőjétől megtudtuk, ezt úgy képzelik el, hogy a kárpótlási jegyek átvevőinek azonnal átadnának egy olyan listát is, amelyik a környező területeken várható földárverésekről, lakásvásárlási lehetőségekről, a privatizációs hitelkonstrukciókról és természetesen a kárpótlási jegyekért megszerezhető részvényekről, üzletrészekről ad tájékoztatást. Aki pedig úgy dönt, hogy jobb időkre vár, letétbe is helyezheti jegyét a szóban forgó brókercégeknél.

A kárpótlási jegyek - a törvényből következően - gyakorlatilag mind megfordulnak majd az értékpapírpiacon (kivéve, ha állami tulajdonú lakás, illetve termőföld ellenértékeként számították be, vagy hitelkonstrukcióban használják fel, mert ez esetben azonnal megsemmisülnek), így arra az elkövetkezendő években erőteljesen hatnak. Ugyanígy a tőzsdének is hosszú távon kell számolnia e papír jelenlétével. Ma még egyébként nem eldöntött, hogy ezek az értékpapírok jegyzett vagy forgalmazott papírként kerülnek-e be oda, az utóbbi azonban valószínűbb. A kibocsátónak - az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalnak - valószínűleg nem lesz olyan felajánlási kötelezettsége, mint a mezei részvények és kötvények kibocsátóinak. Tisztázásra váró kérdés, hogyan érinti a tőzsdét a kárpótlási jegyek felfüggesztése, különös tekintettel az esetleges opciós ügyletekre. (Mint az a kárpótlási törvényben szerepel, az ÁVÜ javaslatára a kormány a kárpótlási jegyek meghatározott sorozatát vagy a forgalomban lévő valamennyi kárpótlási jegy vásárlási célú felhasználását a kibocsátástól számított ötödik teljes naptári év december 31-éig, évente legfeljebb hat hónapos időtartamra felfüggesztheti.) A következő időszakban azt is ki kell dolgozni, hogyan kerülnek be a tőzsdei elszámolási és letéti rendszerbe ezek a papírok.

A technikai kérdéseknél azonban lényegesebb az, hogy az amúgy is korlátozott számú befektető között oszlik-e meg a papír tőzsdei kereslete, avagy új tőke belépésére számíthatunk. Az előbbi esetben ugyanis - hiszen ma még kevés a fóka, sok az eszkimó - a többi értékpapír árfolyamesése valószínűsíthető. Abban az esetben azonban, ha megfelelő lesz a kárpótlási jegyekért megszerezhető részvények kínálata, olyan befektetők is megjelenhetnek a másodlagos piacon, akik ily módon kívánnak jelentősebb részesedést szerezni különféle, elsősorban középvállalatokban.

Felmerül azonban egy igen érdekes ellentmondás. Az alacsony tőzsdei árfolyam adott esetben jobban segíti a törvény eredeti célkitűzésének, azaz a jogosultak közvetlen kárpótlásának elérését.
Ugyanis ha túl jól sikerül a tőzsdei árfolyam-karbantartás, az emberek inkább ott forgatják a kárpótlási jegyet, s így végső soron nem azok jutnak általa részvényekhez, akiknek szól a törvény, hanem a profi befektetők. A gazdaság egészének szempontjából azonban kívánatos, hogy minél több tőke áramoljon a gazdaságba, akár a kárpótlási jegyek másodlagos forgalma révén is. Nagyon fontos tehát, hogy legalább a börzén kialakuló árfolyam egyfajta arany középút legyen.

MÁJER BEÁTA Tőzsde Kurír

Pénz Plusz Piac, 1991.11.29.


A következő parlament dolga lesz a tulajdonrendezés

(A Nemzeti Kisgazdapárt állásfoglalása)

A Nemzeti Kisgazda- és Polgári Párt a kárpótlási törvénytervezetet úgy tekinti, mint kísérletet arra, hogy törvényesítsék az egykori tulajdonosok kifosztását. A törvénytervezet még alamizsnának is kevés, és a csupán bizonytalan értékpapírban megjelenő  kárpótlással gúnyt űz a halmozottan hátrányos helyzetű, kisemmizett volt tulajdonosokból.

A Nemzeti Kisgazdapárt leszögezi, hogy ez a törvényjavaslat nem szolgálja a tulajdoni kérdésekben annyira kívánatos nemzeti közmegegyezést, sőt a törvény — elfogadása esetén — további viszályok forrásává válik. A javaslat arra is bizonyíték, hogy hazánkban nem rendszerváltás, hanem csak elitváltás történt. Miután a törvény elfogadása esetén esetleg kiosztásra kerülő kárpótlási jegyek az elvett vagyon értékének töredékét sem fogják képezni, ezzel az államosításért a kártalanítás nem történik meg, ami miatt a tulajdon végleges rendezésének feladata a következő és az igazi rendszerváltást tükröző parlamentre hárul majd. A tulajdonviszonyok rendezetlenségéből az országra háruló minden hátrányért — külföldi befektetések elmaradása, bizalom megingása, külföldi magyarok távolmaradása stb. — a jelenlegi parlamentnek kell vállalnia a felelősséget.

Budapest, 1991. január 28.

1990




MN, 1990.08.16.






A Keleti család a Hungária Hotel tulajdonjogáról


Tisztelt szerkesztőség!

Az Állami Vagyonügynökség szeptember 14-én egy sajtótájékoztatón jelentette be első privatizációs programját. Ezzel a programmal kapcsolatban kívánok egy közérdekű észrevételt tenni. A privatizálásra kijelölt vállalatok között szerepel az IBUSZ és a HungarHotels, amelyek a Rákóczi út 88. szám alatt álló Hungária Szálloda kezelői.

A Hungária Szálloda Imperiál néven a Keleti család tulajdonát képezte.  Az üzletet 1948 decemberében, az ingatlant -a telekkönyvi adatok szerint 1952-ben államosították. Ezt a szállodát most  a magyar állam az eredeti tulajdonjog figyelmen kívül hagyásával kívánja privatizálni. Ez úton hívjuk fel minden potenciális bel- és külföldi és befektető figyelmét arra, hogy ilyen körülmények között a tulajdonszerzés jóhiszeműsége támadható, és a befektetés enyhén szólva kétséges.

Dr. Keleti András
a család képviseletében


Töttösy Ernő (Brüsszel)


Kié a ház?

Régi adalék az új reprivatizáláshoz


vezredekkel ezelőtt már meghirdette a mózesi kőtábla: „Se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad"! Ezt az erkölcsi parancsot a pártállam  figyelembe se vette, ámbár se közület, se magános nem lehet tolvaj, vagyis nem álcázhatja törvénnyel a jogtalan eltulajdonítás tényét. Még kevésbé törvény nélkül.
1948: a nagyipari államosítások ideje. Akkoriban a Lázár és Offner vegyészeti gyár ügyésze voltam. (Az ügyész nem tévesztendő össze a mai „jogtanácsossal", mert az ügyész teljesen független volt.
Az 1948-as év egyik napos reggelén sápadt arccal hívott félre a Lázár és Offner gyár főkönyvelője:
- Még nem tudja ügyvéd úr, mi történt?
- Fogalmam sincs róla.
- Mával államosították a gyárat. Már az elnöki irodában ül az új vállalatvezető.
- A miniszter úr mit szólt hozzá?
- Már telefonáltam neki. Semmit sem tudott róla!

Offner, a gyár mindenkori tulajdonosa mint kisgazdapárti iparügyi miniszter, a főkönyvelőjétől tudta meg aznap reggel, hogy ... államosították a gyárát. Civilizált nyugati államok jogi fogalmai szerint ez nem államosítás volt, hanem „jogtalan vagyonelkobzás” Az államosítás ugyanis a nyugati jogállamokban csak  kártalanítás ellenében gyakorolható. A földbirtokreform eredeti elgondolása sem a vagyonelkobzást jelentette, mert kikötötte (az egyébként soha meg nem  fizetett) kártalanítást.

A bérházak jogtalan elkobzása 1951-ben történt.

Az állam tilos önhatalommal jutott a bérházak, majd a családi házak tulajdonához. Hogyan?

Előttem fekszik a telekkönyvi bekebelezés, amely a tulajdoni lapon feltünteti az állam jogszerzését.

A százezreket érintő állami tulajdon bekebelezése ekként szerepel a telekkönyvben: „A tulajdonjog a magyar állam javára (244/1950. és 4016. MT sz. rendelet)."

Semmi több.

A károsult tulajdonosok hogyan mertek volna utánanézni annak, hogy az állam nevében fellépő Minisztertanács (valószínűleg az igazságügyminiszter javaslatára?) a legdurvább csalást és fondorlatot alkalmazta.
Lehetséges ez a XX. században?

Lehetséges! Mert a formákra ügyelő igazságügy olyan minisztertanácsi rendelettel kebeleztette be az állam tulajdonát, amely tökéletesen fondorlatos volt.

Mert mit is tartalmaz a 4016/1949. és a 244/1950. sz. két minisztertanácsi rendelet.

Az első - a 4016-os - még az új alkotmány előtt kelt, és pusztán a házak kezeléséről intézkedik. Ez tehát nem jogcím arra, hogy valakinek az ingatlanát „elkobozzák".

A másik - a 244-es számú - szintén nem elkobzási jogcím, mert a „kisajátításról” rendelkezik. Kiegészíti az 1881. XLI. törvényt, amely a kisajátítást mint jogintézményt szabályozza. Elég messze kellett visszamennie a „népi" köztársaságnak, hogy vagyonszerzési étvágyának valami formát találjon. A forma azonban azért hamis, mert az új 244/ 1950-es rendelet is elismeri, hogy   „amennyiben a kisajátító az állam, törvényhatóság stb.” a kisajátítást szenvedőnek (tehát a tulajdonosnak) járó kártalanítást... egészben vagy részben készpénz helyett ingatlanban KELL megállapítani.

Az immár „népi köztársasági” rendelet intézkedik a „becslés” során megállapított „értékről” és a „különbözetről”, amelyet az állam az ingatlantulajdonosnak „készpénzben köteles megfizetni.”

De kivel szemben gyakorolta az állam ezt a kisajátítási eljárást? Kivel szemben érvényesítette a becslést? Kinek fizetett ingatlant vagy készpénz-kártalanítást?

Valótlan tényállás és megtévesztő rendelet került a telekkönyvbe, mint az elkobzás JOGCÍME.

Pedig a „kisajátító” minisztertanácsi határozat időpontjában még az egész igazságszolgáltatás magánjogi gépezete a régi 1928-as_Magán-jogi Törvénykönyv javaslatának a szövegéhez igazodott. Ehhez kellett volna igazodnia az igazságügyminiszternek és a Minisztertanácsnak is. A „népi demokratikus” polgári törvénykönyv csak 1959-ben, majd az újabb 1977-ben lépett hatályba. Minden kezdő joghallgató tudja, hogy a tényállást a vele egyidős törvény alapján kell elbírálni.

A házak „elkobzását” - mert ezek után sem államosításról, sem kisajátításról nem lehet beszélni - az idejében érvényes 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat rendelkezései szerint kell vizsgálat tárgyává tenni.

Ez volt a hatályos törvény!

Mit is mond az érvényes magánjog a tulajdonról?

„A tulajdont közérdekből a törvényben meghatározott esetekben el lehet vonni. Az elvonásért teljes kártalanítás jár, amennyiben a törvény mást nem rendel.” (1928. 432. §.)

Ehhez a §-hoz azonnal hozzáfűzhetjük, hogy:
- A törvényes elvonás egyetlen formája volt a „kisajátítás”. A házak 1951-es elvételénél soha kisajátítási eljárás nem indult, annál kevésbé, mert meg kellett volna indokolni, hogy a kisajátító állam milyen konkrét közérdekű célra akarja végrehajtani a kisajátítást? (Pl. játszótér, kórház, földalatti stb.)

- Nem voltak tehát „törvényben meghatározott esetek”, de nem is volt új törvény.
- Az elvonásért soha nem fizettek teljes vagy részleges kártalanítást. Soha ilyen eljárás nem indult.

Az egész „kisajátítási” bejegyzés tehát hamis jogcímen alapuló fondorlatos állami cselekmény volt.

Az érvényes 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat kiemeli, hogy:
„Aki bűncselekménnyel vagy VÉTKESEN TILOS ÖNHATALOMMAL jutott a dolog birtokába ... a kártérítés szabályai szerint felel a tulajdonosnak" (486. §).
... valamint köteles az ingatlant „az alaptalan gazdagodás visszatérítésének szabályai szerint a tulajdonosnak KIADNI!
Ez volt a törvényes helyzet az államosítás pillanatában.
De ki merte volna kifogásolni az eljárást? Hol lehetett felszólalni, védelmet találni?

 bérházak ekként „termelőeszközzé” alakultak át. A felületes ideológia gorombán eltaposta a jogot. Eltaposta egyben a gazdasági érdekeket is, mert megnyitotta az útját a lakásínségnek. A bérház mint
„termelőeszköz” egyetlen bevételi forrása a lakbér. De ezt terheli az állam házkezelőinek parazita légiója. Ugyanakkor elmarad az állam eddigi jelentős bevételi forrása, a házadó, és az időnként jelentkező örökösödési és vagyonátruházási illeték.

Amellett a bérházak nagy részét az állam megnövekedett közületi szervei (ÁVH, párt stb.) vették igénybe ...

A való helyzet - a telekkönyvi bekebelezés értelmében - a „kisajátítás” kellett volna, hogy legyen. De ez sohasem volt, tehát az állam fondorlatos, hamis telekkönyvi bekebelezést alkalmazott.

a tehát a piacgazdálkodásra és a jogállamra való áttéréssel az állam bizonyítani akarja az ország és Nyugat felé, hogy ma már nem ragaszkodik a pártállam jogi trükkjeihez hamisításához és fondorlatához, hamar jóvá kell tennie ezt a szégyent.

Feltéve, hogy a kétségtelen jogi bizonyítékok alapján el akarja kerülni perek lavináját, egyszerűen töröltetnie kell a telekkönyvből a hamis bekebelezést. Ezzel egyidejűleg meg kell szűnjön a házkezelés.

A bérházakkal kapcsolatos törvénytelenségeket követte a családi házak elkobzása is. A pártállam mohósága nem állt meg. Kis emberek egy életen át összekuporgatott vagyonát kobozta el. Miért? Mert a tulajdonos régen állami tisztviselő vagy fűszeres volt? Mert megundorodva a jogtalanságtól és meggyűlölve a félelmet, Nyugatra menekült?

Az állam azonban kegyes volt. Ha az „államosított" tulajdonos benne akart maradni házacskájában, visszavásárolhatta az elkobzott házat.

Igen egyszerű a jogok visszaállítása azokban az esetekben, ahol a telekkönyvi bekebelezésből nyilvánvaló a korábbi jogos tulajdonos léte.

A rendezés nehézsége ott kezdődik, ahol az állam megsemmisítette a korábbi telekkönyvi iratokat, és főleg ott, ahol jogtalanul szerzett ingatlant MÁSNAK adta el. Ebben az esetben - feltéve, hogy a jogszerző jóhiszemű - a károsult ingatlantulajdonost más ingatlannal vagy készpénzzel KELL kárpótolni. Van erre a pártállamnak megfelelő ingatlanállaga ...

A jogi rendezés elkerülhetetlen megvalósítása ellen, az állam gazdasági nehézségeit, a bérek elmaradását stb. hozhatják fel egyesek. Az érv - anélkül, hogy annak részleteibe kívánnék hatolni - téves.

Amidőn a tolvajtól vagy az orgazdától a rabolt zsákmányt visszakövetelik, senki sem gondol arra, hogy ezzel a szegény tolvaj hátrányos gazdasági  helyzetbe  kerül.  A lopott és hamisan szerzett dolog a tulajdonosnak visszajár. Ez az erkölcs és a törvény.

A bérekkel csak az államkincstár lesz szegényebb, de az ország a házak javításával, a karbantartással és házkezelőségek költségeinek megtakarításával GAZDAGABB lesz. Eddig a pártállam volt „gazdag”, a jövőben az állampolgárok!
 
mellett a piacgazdálkodás törvényei szerint növekedne a rendelkezésre álló lakások száma is: az állam szükségtelen parazita intézményei kikerülnének az  utcára, és a helyükbe polgári bérlők költözhetnek. Amellett a bér- és családi házak visszaadása megnyitná egyrészt az ország belső pénztartalékait, valamint külföldi tőke beáramlását.

Minden tőkeberuházás és egészséges gazdasági körforgás alapja a hitel!

Lesz-e hitele a magyar jognak, hogy helyrehozza a bér- és lakóházak területén elkövetett törvénytelenségeket?

A házak visszaadása erkölcsi törvény és jogi kényszerűség. A jogállamiság felé törekvés egyik fontos lépése.



Hitel, 1990.3. szám

VISSZAVÁSÁROLNI AZ ÖRÖKSÉGET...

Lehet, hogy az én ismereteim hiányosak, azonban tény, hogy egy olyan fontos kérdés, mint a lakástulajdon, a választási viták során nem kapott kellő hangsúlyt, tiszta állásfoglalást.
Közel negyven évvel ezelőtt a nagyszüleim által Budapesten épített családi házat államosították, mert a hat szobát egy fél szobával meghaladta. Hála a házkezelőség nemtörődömségének, a ház állapota leromlott. Nem egyedi eset, hiszen a drága pénzen fenntartott szervezet „gondossága" miatt most százmilliárdok lennének szükségesek ahhoz, hogy Budapesten teljes kerületek az összeomlást elkerüljék.
Nyilvánvaló, hogy ilyen összeget csak a lakók minden mértéket meghaladó zsarolásával lehet előteremteni, vagy az államosítás elhibázott lépését visszavonni, és a volt tulajdonosok boldoguljanak úgy, ahogy tudnak.
Jelenleg folyik az olyan lakások kiárusítása, amelyeket negyven éve államosítottak. Ez a lehető legtisztességtelenebb és amorális eljárás, amit egyetlen jogrend sem tűrne meg. Vagy esetleg sorra kerül a 10-30 éve épült magántulajdonok államosítása is, hogy utána eladják? Most azért is aggódnom kell, hogy a törvényes örökségemet egyáltalán visszavásárolhatom-e, és milyen feltételekkel. Én nagyszüleim házának végrendeleti örököse vagyok, és jelenleg is ott élek, 55 év óta. Családommal együtt szeretném tudni, mi az önök álláspontja a lakásállamosítás ügyében.
Paksi Zsigmondné
Budapest



Kedves Paksiné! Magunk is szeretnénk, ha a tulajdon­viszonyokkal kapcsolatban kiderülne, mi is a tisztelt törvényhozás álláspontja. Reméljük, ez most már mihamarább nyilvánosságra kerül. (A szerk.)


Mai Nap, 1990.07.26.













168 óra, II.évf.29.sz., 1990.06.24.


1989